Reggel arra ébredtem, hogy vk-i ész nélkül nyomja a kaputelefont. Utálom a „szórólapot hoztam kérem engedjen be” ébresztőket, de mivel a csilingelés csak nem akart abbamaradni, végül csak kikeltem az ágyból. Útközben gyúltak is „lelkemben kis rőzsedalok” persze nem pontosan arról hogy ÉN meghalok! A telefon végén aztán a megszokott esdeklő hang helyett egy határozott borízű bariton, in medias res a következő kérdéssel kezdett: Van magának kocsija itt az utcában? Annyira zavarba hozott a kérdés hogy minden felháborodás, sárkányos kitörés, és tébolyult hangú felelősségre vonás helyett a korai ébresztés miatt csak annyit mondtam: Van. – ekkor persze már fogalmaztam magamban a frivol megjegyzést beszólást megalázást, mikor emberünk egy pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyva egyből rávágta: Akkor álljon már el vele, mert jövünk egy LÁNCTALPASSAL! – Lánctalpassal? Gyors helyzetértékelést végeztem, (1 mi az a lánctalpas? Esetleg tank, netán föld-föld rakéta siló, ne adj’ Isten egy atombunker építőelemeinek első szállítmánya? 2 Mi okból jön ez ide? Lehetséges hogy ide is begyűrűzött a válság, a muszlimok titkos fegyverraktárt létesítenek a hegy gyomrába, vagy a zsidó hitközség keresi légvédelmi búvóhelyét? 3 Mit tegyek én ebben a helyzetben? Gyorsan letakarodok és mentem ami menthető….)

Ennek szellemében sapi alá rejtettem a kazlat ami valami furcsa fondor ármány hatására az éjszaka folyamán a fejemre nőtt, magamra kaptam kedvenc erobik nacimat (fél éves pályafutása alatt másodszor, hejhó mégsem volt felesleges pénzkidobás bármit mondjanak is a rosszmájú barátnők) kardigán, EDZŐ cipő (alternatív felhasználása lásd: erobik naci) és már száguldottam is lefelé hogy hozzáfogjak polgári értékeink mielőbbi evakuálásához. Kiérve a ház kapuján csak megerősödött bennem a gyanú, itt tényleg háborús készülődés zajlik. Három köntösbe bújtatott vénasszony toporgott a kapucsengő előtt és felváltva próbálták a ház még gyanútlanul alvó lakóit értesíteni a kialakult helyzetről. Csak néhányuk jutott el mostanra a tébolyig a többiek szemében épp csak a hisztéria csillogott. Bátorítóan rájuk mosolyogtam (80 éves vénasszonyokat ugyan ritkán gyaláznak meg a felszabadító katonák, de azért fel a fejjel hölgyeim van még remény). A nénik hálásan visszamosolyogtak, szemükben megkönnyebbülés, ajkukon hozsánna: Ugye magáé az a piros Opel? – Rendíthetetlenül mosolyogtam én is, kicsit kivártam hogy minden érzékemmel felkészülhessek a válaszom okozta hatás teljes befogadására, majd kegyetlenül az arcukba vágtam: Nem, én a feketéhez jöttem! Légüres tér…. A nénik először fel sem fogták szavaim lényegét. Lassan fut végig az ingerület az idegpályákon, különösen bizonyos kor felett. Ezt tökéletesen modellezték is a hölgyek: izmaik elernyedtek, arcukon megkönnyebbülés, szemükben halványultak azok a bizonyos fények amik alapján 2 hét bentlakás a Lipóton bárkinek alanyi jogon jár. Aztán zavar, gyanú, felismerés, majd visszacsatolásként a megerősítés: NEM A MAGÁÉ????? – Nem! Apokalipszis…… Aztán mintegy parancsszóra egyszerre vetették magukat a kapucsengőre, hogy folytassák Terézanya és a pápa áldásával övezett önzetlen nyomozó munkájukat, hogy megmentsék az elesettek árvák betegek hitetlenek, valójában pedig csak békésen alvó embertársaik vagyonát a pusztulattól. A jelenet okozta derültségem persze egy pillanat alatt tovaszállt, ugyanis végignéztem a csatatéren.

Az utca felső kanyarulatánál (gyakorlatilag az egyetlen menekülési útvonal kellős közepén) egy lánctalpakra szerelt szörnyeteg állt. Rendeltetése: rombolás, pusztítás, enyészet! A gépszörny szélessége (papíron! Plusz – mínusz x méter hozzáadandó a sofőr véralkoholszintjének függvényében) 5 méter, az utca szélessége 5,5 méter mínusz a parkoló kocsik. Rögtön felismertem a helyzet kilátástalanságát, és fenyegetettségemben a hozzám legközelebb lévő minden bizonnyal a gépszörny szolgálatában álló kétes entitásra támadtam: Mégis merre álljak innen el, ha ezt pont maguk teszik lehetetlenné azzal az otromba monstrummal! He? – Emberünk békítőleg mosolygott és barátságosan visszakérdezett: Magának csengettem fel? – Igen. (???) – Válaszom egészen furcsa reakciókat váltott ki. A pár perccel korábbi beszélgetésünk mintegy közös múltunk okán máris a gépszolga személyes oltalma alá kerültem lelkileg, erkölcsileg egyaránt. Atyáskodó ábrázatot öltött, gondterhelten maga is újból felmérte a helyzetben rejlő lehetőségeket, majd vázolta az akciótervet: Ő leballag a kanyarig, ott kinyitja azt a kertkaput, oda kicsit betolatok, és várok türelmesen míg a monstrum diadalmenete elhalad előttem, eztán már mehetek is amerre akarok, 2 percnél nem tart tovább az egész. Hittem neki! Ő ugyanis még nem tudta (gép szolga lévén nem ismerheti a társasházi kolóniák egyedeinek sajátságos pszihológiáját) mit vált ki azzal, ha INDOKOLATLANUL (értsd se lakhatási engedélye se hatósági felhatalmazása nincsen rá) kinyit egy kertkaput! Utamban az ominózus kapu felé, végig a kocsi mellett ballagott, és megnyugtató hangon magyarázta, hogy a gépszörny valójában nem tehet arról hogy lánctalpakkal verte meg az Isten, ami viszont azzal jár hogy feltépi az aszfaltot, beszakítja a járdát, és egyébként is indokolatlanul örvend általános közutálatnak. Ez jelen esetben már csak azért is égbe kiáltó igazságtalanság, mert eredetileg nem is ez a monstrum jött volna, hanem ennek a nagybátyja, ami TÉNYLEG komoly felfordulást okozott volna szerény mikroközösségünk mindennapjaiban. Annak szélessége ugyanis 8 méter! Az ám a valami! Ahogy egy 8 méteres lánctalpas indokolatlan közutálatnak örvendő szerkezet békés elhaladtában a házak oldalát tépi fel. Valóban minden okunk megvolt hogy már-már gyengéd érzelmeket tápláljunk a „kis”öcsi érkezése kapcsán.  

Elérkeztünk a kapuhoz, és önjelölt testőröm hozzálátott annak kitámasztásához. Az eddig relatív békés környék ekkor végképp felbolydult. Öregasszonyok hada tört elő a megsárgult csipkefüggönyök mögül, egymás hangját túlkiabálva követelték segéderőm kasztrálását, meglincselését, és likvidálását az élők sorából, tekintettel arra az égbekiáltó orcátlanságra hogy kinyitotta az Ő kertkapujukat! Mit képzel az ilyen huligán?! Emberem (ekkor már kezdtem becsülni) harcedzett pszihiátereket is megszégyenítő nyugalommal és empátiával nyugtatta meg az összes ablakon derékig kilógó felajzott kakadut, mondván mindez az Ő érdekükben történik, és egyébként sem tart tovább 2 percnél. (Ekkor már negyed órája ment a centizgetés…) Bár engem már relatív biztonságban tudtak, a gépszörny mégsem indult el, így hát visszatértünk eredeti problémánkhoz: Vajon ki a fenéhez tartozik az a piros Opel? A kapucsengő előtt tüsténkedők ekkorra feladták a harcot, és félelemmel vegyes érdeklődéssel figyelték a fejleményeket. A gépszörny támadásba lendült. Kisegítő személyzete (testőröm és még 3 izmos legény) nekiveselkedtek hogy végképp eltakarítsák a nyílván jobb sorsa érdemes elárvult piros Opelt az útból. Alig 2 pillanat alatt konkrétan berámolták a bokorba, és máris indult a diadalmenet.

Ahogy elhaladt előttem, közelebbről is megcsodálhattam. Mivel ekkorra már megnyugodtam afelől hogy se nem rakéta siló, se nem egy összeszerelhető kemping atombunker egyik eleme, feltettem hát a kérdést a mindeközben furcsán ám de annál hevesebben gesztikuláló segéderőmnek: Mi a fene ez, mi a fenéhez kell ez, és mégis ki a fenének????? Bontjuk azt az üres házat! – jött a válasz. Agyam pillanatok alatt beolvasta a környék térképét és máris világossá vált, a SZOMSZÉD házat!!!! Egyből levert a veríték. Magyarán tehát mostantól, efféle gépszörnyek, teherautók és hordákba verődött részeg munkások fognak portyázni egyébként békésnek mondható utcánkban?! Na neeeem, ezt nem hagyhatom! Rögvest elő is álltam a megoldással: Minek bontják el ha már szerkezet kész, inkább fejezzék be az építkezést?! Kérdésem minden bizonnyal inkább sikerült felszólításnak (kora hajnalban erős izgalmi állapotban a jelek szerint akadhat némi probléma a helyes intonációval) mert emberem megijedt, védekező állást vett fel majd annyit válaszolt: Én azt nem tudhatom kérem, nekem azt mondták bontani kell! Tulajdonképpen épült már a bontani vagy építeni alapsztorira jó néhány átverős show, és emberem reakcióiból ítélve nem is teljesen alaptalanul, de ezen felismerésen akkor nem tudtam röhögni. A fenevad mindeközben elhaladt, csak néhány helyen szedte fel konzerv módjára az aszfaltot, és csak egy csemetefa esett teljesen áldozatául (a többieknél még van remény a felépülésre). Lendületes gázadással fél pillanat alatt biztonságba helyeztem saját gépsárkányom, és elvonultam költői magányomba hogy elkezdhessem végre a szokásos reggeli szertartásaim, valamint felkészüljek az eljövendő idők keserű, kopácsolástól és részeg kurjongatásoktól hangos hétköznapjaira.  

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ficsill.blog.hu/api/trackback/id/tr521309336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása