Minden magára valamit is adó cég törekszik arra, hogy a tevékenységéhez kapcsolódó szakmai szervezetek, klubok, szövetségek aktív tagjaként maga is részesévé váljon az adott iparági viszonyok alakításának. Nincsen ez másként nálunk sem, több közgazdasági, pénzügyi, vagy ennél is specifikusabban szakmai szövetségnek, klubnak, szervezetnek vagyunk alapító, pártoló, vagy csak egyszerűen teljes jogú tagjai.

Bár jómagam nem vagyok elkötelezett híve az aktív klubéletnek, egy alkalommal mégis engem delegáltak egy komoly szakmai szervezet éves taggyűlésére, ahol egyebek mellett a mi felvételünk is napirendi pont volt. Alább az ilyen alkalmakkor kötelező vezetői beszámoló. (a szövegből töröltem vagy átírtam az egyértelmű beazonosítást elősegítő adatokat)

 

Szakmai klub, éves taggyűlésének jegyzőkönyve:

 

 

A gyűlésen durván 35-40-en lehettünk! Posta és MAlév volt az asztaltársaság. Első pontban az elnök beszámolt a 2005-ös év eredményeiről, röviden összefoglalom: A Klub meghívást és ezt követően felvételt nyert az Európai Klub-ba! Hurrá! Ők kerestek meg minket és hívták meg az elnököt Bécsbe, hogy bemutassa a magyar szervezetet és működését. Az európai csapat baromi komolyan veszi magát, jelentős lobbi erőt képvisel, komoly szakmai érdekképviseletnek minősül. Több új taggal is bővültek, például a csehekkel, akik 2 éves fennállásuk alatt már megszervezték a világ klub találkozóját is! (Mi magyarok így utólag egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy igazán remek hogy a csehek ilyen agresszív fickók, ettől mi még nem érezzük magunkat kevesebbnek... )

Elnökünk ekkor már egy pöttyet zavarban volt Bécsben. Ezt követően vázolták, hogy milyen témákban hány bizottsággal és albizottsággal működnek és milyen eredményeket értek el eddig. Elnökünk kétségbeesése a tetőfokára hág… Pánikrohamának kiteljesedéseként ekkor szót kapott; zavartan beszámolt a havi rendszerességű gyűlésinkről, valamint azok témájáról (üzemlátogatások, baráti borozgatások, vidám kis diskurzusok enyhe szakmai színezettel), és várta a megsemmisítő pillantásokat. Nos, az európai csapat minden várakozás ellenére lelkes éljenzések közepette a keblére ölelte ekkorra már teljesen zavarodott elnökünket, mondván Isten hozott minket, olyan jó hogy vagyunk. Ebből a megrázkódtatásból a finn klub beszámolója rázta fel végleg dicső vezetőnket, akik beszámolója 1 mondatban merült ki mely így szólt: "Évente 2 alkalommal tartunk gyűlést a helyi kocsmában munkaidő után..." - Hurrá, az európai csapat őket is meglapogatta, és biztosította afelől, hogy pont rájuk van szüksége az érdekképviseletnek.

Persze újdonsült tagságunk több szempontból is változásokat hoz (hozhatott volna) klubunk életébe! Egyrészt napi rendszerességgel kap az elnökség szakmai megkereséseket, melyekben kérik állásfoglalásunkat. Eddig minden felvetéssel (másfél perces szigorú szakmai mérlegelést követően) maximálisan egyetértettünk. Felmerült viszont a kérdés, hogy ez az új perspektíva nem indokolná-e esetleg, hogy mi magunk is fordítsuk kissé hivatalosabbá és szakmaiabbá működésünket! A szavazás eredménye: Megmaradunk komoly szakmai szervezetnek tűnő vidám baráti társaságnak! Miután ebben egyetértésre jutottunk (egyöntetű felkiáltással…), újra górcső alá vettük megváltozott helyzetünket, és saját működési elvünk fényében vizsgáltuk meg újra az újdonsült tagságunk nyújtotta lehetőségeket. Meg is leltük az első kihívást, aminek MUSZÁJ megfelelnünk!

Szakmai konferencia Prágában! Hurrá, sör, galuska, boldog italozás, vidám barátkozás! Érkezés egyénileg (kellő számú jelentkező esetén busz bérlésének lehetősége, hisz a magyar klub elkötelezett támogatója minden ilyen vidám baráti összejövetelnek) szállás és a kocsmaszámla egyénileg rendezendő, az előadásokon a részvétel ingyenes. Miután ebben megegyeztünk hirtelen rá is tértünk a második napirendi pontra, a 2006-os költségvetésre! Nagy vidor hangulatunkban megszavaztuk hogy Ágika (a klub titkárnője) kapjon 5%-os fizuemelést, és a tagdíjakat is emeljük 100 000 Ft-ra! Miután gazdaságilag is megerősítettnek éreztük magunkat, jött az új tagok felvétele, és a jelentkezők BEMUTATKOZÁSA! Tavalyról idénre 3 tagot veszített a klub, viszont durván 20 új tagot nyert! Minden jelenlévőben fel is merült a kérdés (hisz szinte kivétel nélkül minden jelenlévő új tag volt) hogy kik a régiek, és kikből állt eddig a klub! A legviccesebbek a Malévos fiúk voltak, akik rövid bemutatkozásukat követően a következő kérdést kapták: A konkurenciához képest hogyan állnak munkabérek tekintetében a magyar piacon? - Nos ekkor már ők is érezték hogy jó helyre kerültek, végre hazaértek, itt mind szakmailag mind emberileg megtalálják azt a támaszt, amire a harcos hétköznapok sodrásában még a legelszántabb közgazdász is a lelke mélyén titkon vágyik!

Következett a "titkos" szavazás, a klub új elnökének megválasztása! Zavartan körbenéztem (5 nevet kellett a papírra írni), és máris új értelmet nyert "titkos" mint jelző! Mindenki a mellette vagy hozzá közel ülők kitűzőjét vizslatta és vadul papírra is vetette amit sikerült onnan leolvasnia! Rövid nevek előnyben. Végül Ágika (a klub titkárnője) segítségével mégis sikerült megszavaznunk a jelenlegi elnökünk a következő egy évre, hangosan megtapsoltuk, nemes küzdelemben bizonyult jobbnak, méltán vívta ki a jelenlévők bizalmát, stb stb. Ezt követte a szabályzat módosítása. Itt új rendet vezettünk be a szavazás tekintetében, hiszen már így is a tervezettnél többet dolgoztunk! Szavazzunk csomagban! Szóval tisztelt titkár úr, sorolja fel hogy mi mindent akar módosítani, mi meg majd a végén jól egyetértünk! Így lett!

A gyűlés végeztével mindenki elégedetten távozott, a hivatalos és jelen beszámolómhoz mérten meglepően szakmai jellegű jegyzőkönyv érkezése a napokban várható.

 

Reggel arra ébredtem, hogy vk-i ész nélkül nyomja a kaputelefont. Utálom a „szórólapot hoztam kérem engedjen be” ébresztőket, de mivel a csilingelés csak nem akart abbamaradni, végül csak kikeltem az ágyból. Útközben gyúltak is „lelkemben kis rőzsedalok” persze nem pontosan arról hogy ÉN meghalok! A telefon végén aztán a megszokott esdeklő hang helyett egy határozott borízű bariton, in medias res a következő kérdéssel kezdett: Van magának kocsija itt az utcában? Annyira zavarba hozott a kérdés hogy minden felháborodás, sárkányos kitörés, és tébolyult hangú felelősségre vonás helyett a korai ébresztés miatt csak annyit mondtam: Van. – ekkor persze már fogalmaztam magamban a frivol megjegyzést beszólást megalázást, mikor emberünk egy pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyva egyből rávágta: Akkor álljon már el vele, mert jövünk egy LÁNCTALPASSAL! – Lánctalpassal? Gyors helyzetértékelést végeztem, (1 mi az a lánctalpas? Esetleg tank, netán föld-föld rakéta siló, ne adj’ Isten egy atombunker építőelemeinek első szállítmánya? 2 Mi okból jön ez ide? Lehetséges hogy ide is begyűrűzött a válság, a muszlimok titkos fegyverraktárt létesítenek a hegy gyomrába, vagy a zsidó hitközség keresi légvédelmi búvóhelyét? 3 Mit tegyek én ebben a helyzetben? Gyorsan letakarodok és mentem ami menthető….)

Ennek szellemében sapi alá rejtettem a kazlat ami valami furcsa fondor ármány hatására az éjszaka folyamán a fejemre nőtt, magamra kaptam kedvenc erobik nacimat (fél éves pályafutása alatt másodszor, hejhó mégsem volt felesleges pénzkidobás bármit mondjanak is a rosszmájú barátnők) kardigán, EDZŐ cipő (alternatív felhasználása lásd: erobik naci) és már száguldottam is lefelé hogy hozzáfogjak polgári értékeink mielőbbi evakuálásához. Kiérve a ház kapuján csak megerősödött bennem a gyanú, itt tényleg háborús készülődés zajlik. Három köntösbe bújtatott vénasszony toporgott a kapucsengő előtt és felváltva próbálták a ház még gyanútlanul alvó lakóit értesíteni a kialakult helyzetről. Csak néhányuk jutott el mostanra a tébolyig a többiek szemében épp csak a hisztéria csillogott. Bátorítóan rájuk mosolyogtam (80 éves vénasszonyokat ugyan ritkán gyaláznak meg a felszabadító katonák, de azért fel a fejjel hölgyeim van még remény). A nénik hálásan visszamosolyogtak, szemükben megkönnyebbülés, ajkukon hozsánna: Ugye magáé az a piros Opel? – Rendíthetetlenül mosolyogtam én is, kicsit kivártam hogy minden érzékemmel felkészülhessek a válaszom okozta hatás teljes befogadására, majd kegyetlenül az arcukba vágtam: Nem, én a feketéhez jöttem! Légüres tér…. A nénik először fel sem fogták szavaim lényegét. Lassan fut végig az ingerület az idegpályákon, különösen bizonyos kor felett. Ezt tökéletesen modellezték is a hölgyek: izmaik elernyedtek, arcukon megkönnyebbülés, szemükben halványultak azok a bizonyos fények amik alapján 2 hét bentlakás a Lipóton bárkinek alanyi jogon jár. Aztán zavar, gyanú, felismerés, majd visszacsatolásként a megerősítés: NEM A MAGÁÉ????? – Nem! Apokalipszis…… Aztán mintegy parancsszóra egyszerre vetették magukat a kapucsengőre, hogy folytassák Terézanya és a pápa áldásával övezett önzetlen nyomozó munkájukat, hogy megmentsék az elesettek árvák betegek hitetlenek, valójában pedig csak békésen alvó embertársaik vagyonát a pusztulattól. A jelenet okozta derültségem persze egy pillanat alatt tovaszállt, ugyanis végignéztem a csatatéren.

Az utca felső kanyarulatánál (gyakorlatilag az egyetlen menekülési útvonal kellős közepén) egy lánctalpakra szerelt szörnyeteg állt. Rendeltetése: rombolás, pusztítás, enyészet! A gépszörny szélessége (papíron! Plusz – mínusz x méter hozzáadandó a sofőr véralkoholszintjének függvényében) 5 méter, az utca szélessége 5,5 méter mínusz a parkoló kocsik. Rögtön felismertem a helyzet kilátástalanságát, és fenyegetettségemben a hozzám legközelebb lévő minden bizonnyal a gépszörny szolgálatában álló kétes entitásra támadtam: Mégis merre álljak innen el, ha ezt pont maguk teszik lehetetlenné azzal az otromba monstrummal! He? – Emberünk békítőleg mosolygott és barátságosan visszakérdezett: Magának csengettem fel? – Igen. (???) – Válaszom egészen furcsa reakciókat váltott ki. A pár perccel korábbi beszélgetésünk mintegy közös múltunk okán máris a gépszolga személyes oltalma alá kerültem lelkileg, erkölcsileg egyaránt. Atyáskodó ábrázatot öltött, gondterhelten maga is újból felmérte a helyzetben rejlő lehetőségeket, majd vázolta az akciótervet: Ő leballag a kanyarig, ott kinyitja azt a kertkaput, oda kicsit betolatok, és várok türelmesen míg a monstrum diadalmenete elhalad előttem, eztán már mehetek is amerre akarok, 2 percnél nem tart tovább az egész. Hittem neki! Ő ugyanis még nem tudta (gép szolga lévén nem ismerheti a társasházi kolóniák egyedeinek sajátságos pszihológiáját) mit vált ki azzal, ha INDOKOLATLANUL (értsd se lakhatási engedélye se hatósági felhatalmazása nincsen rá) kinyit egy kertkaput! Utamban az ominózus kapu felé, végig a kocsi mellett ballagott, és megnyugtató hangon magyarázta, hogy a gépszörny valójában nem tehet arról hogy lánctalpakkal verte meg az Isten, ami viszont azzal jár hogy feltépi az aszfaltot, beszakítja a járdát, és egyébként is indokolatlanul örvend általános közutálatnak. Ez jelen esetben már csak azért is égbe kiáltó igazságtalanság, mert eredetileg nem is ez a monstrum jött volna, hanem ennek a nagybátyja, ami TÉNYLEG komoly felfordulást okozott volna szerény mikroközösségünk mindennapjaiban. Annak szélessége ugyanis 8 méter! Az ám a valami! Ahogy egy 8 méteres lánctalpas indokolatlan közutálatnak örvendő szerkezet békés elhaladtában a házak oldalát tépi fel. Valóban minden okunk megvolt hogy már-már gyengéd érzelmeket tápláljunk a „kis”öcsi érkezése kapcsán.  

Elérkeztünk a kapuhoz, és önjelölt testőröm hozzálátott annak kitámasztásához. Az eddig relatív békés környék ekkor végképp felbolydult. Öregasszonyok hada tört elő a megsárgult csipkefüggönyök mögül, egymás hangját túlkiabálva követelték segéderőm kasztrálását, meglincselését, és likvidálását az élők sorából, tekintettel arra az égbekiáltó orcátlanságra hogy kinyitotta az Ő kertkapujukat! Mit képzel az ilyen huligán?! Emberem (ekkor már kezdtem becsülni) harcedzett pszihiátereket is megszégyenítő nyugalommal és empátiával nyugtatta meg az összes ablakon derékig kilógó felajzott kakadut, mondván mindez az Ő érdekükben történik, és egyébként sem tart tovább 2 percnél. (Ekkor már negyed órája ment a centizgetés…) Bár engem már relatív biztonságban tudtak, a gépszörny mégsem indult el, így hát visszatértünk eredeti problémánkhoz: Vajon ki a fenéhez tartozik az a piros Opel? A kapucsengő előtt tüsténkedők ekkorra feladták a harcot, és félelemmel vegyes érdeklődéssel figyelték a fejleményeket. A gépszörny támadásba lendült. Kisegítő személyzete (testőröm és még 3 izmos legény) nekiveselkedtek hogy végképp eltakarítsák a nyílván jobb sorsa érdemes elárvult piros Opelt az útból. Alig 2 pillanat alatt konkrétan berámolták a bokorba, és máris indult a diadalmenet.

Ahogy elhaladt előttem, közelebbről is megcsodálhattam. Mivel ekkorra már megnyugodtam afelől hogy se nem rakéta siló, se nem egy összeszerelhető kemping atombunker egyik eleme, feltettem hát a kérdést a mindeközben furcsán ám de annál hevesebben gesztikuláló segéderőmnek: Mi a fene ez, mi a fenéhez kell ez, és mégis ki a fenének????? Bontjuk azt az üres házat! – jött a válasz. Agyam pillanatok alatt beolvasta a környék térképét és máris világossá vált, a SZOMSZÉD házat!!!! Egyből levert a veríték. Magyarán tehát mostantól, efféle gépszörnyek, teherautók és hordákba verődött részeg munkások fognak portyázni egyébként békésnek mondható utcánkban?! Na neeeem, ezt nem hagyhatom! Rögvest elő is álltam a megoldással: Minek bontják el ha már szerkezet kész, inkább fejezzék be az építkezést?! Kérdésem minden bizonnyal inkább sikerült felszólításnak (kora hajnalban erős izgalmi állapotban a jelek szerint akadhat némi probléma a helyes intonációval) mert emberem megijedt, védekező állást vett fel majd annyit válaszolt: Én azt nem tudhatom kérem, nekem azt mondták bontani kell! Tulajdonképpen épült már a bontani vagy építeni alapsztorira jó néhány átverős show, és emberem reakcióiból ítélve nem is teljesen alaptalanul, de ezen felismerésen akkor nem tudtam röhögni. A fenevad mindeközben elhaladt, csak néhány helyen szedte fel konzerv módjára az aszfaltot, és csak egy csemetefa esett teljesen áldozatául (a többieknél még van remény a felépülésre). Lendületes gázadással fél pillanat alatt biztonságba helyeztem saját gépsárkányom, és elvonultam költői magányomba hogy elkezdhessem végre a szokásos reggeli szertartásaim, valamint felkészüljek az eljövendő idők keserű, kopácsolástól és részeg kurjongatásoktól hangos hétköznapjaira.